Nyár volt

na hírájem vagyok

Szal egész nyáron történtek dolgok, én pedig klasszul elraktároztam az impulzusokat a kis fejembe, hogy majd úgy megírom, mint a huzat.

Szinte így is lett, amennyiben a szinte egyenlő majd három hónapos csúszással, meg azzal a ténnyel, hogy viszonylag szita az agyam. Szerencse, hogy legalább a telefonom okos, de legalább azé az, akinél van, mert hiába a mindent tudó telegrács, ha hülyefejjel otthon hagyod..

Lényeg a lényeg: készültek képek, ezúttal nem kompromittálóak, s ezek segítségével sikerül – vagyis sikerülnie kellene – múltba révedni.

Első kép:

Meglepő módon Badacsonyban készült, senki nem gondolta volna, mi?

Szal volt pár srác, aki ment zenélni, a taxi vállalat meg épp ráért.

Ha már ott voltunk, szétnéztünk. S mivel néhány jel – előző fellépők majd’ egy órás csúszása – arra utalt, hosszú lesz az este, meg ugye nem annyira szeretjük, beültünk kávézni. Pont ide. És pont itt készítenek fagyit is. Nem porból, nem kommerzt, hanem olyan igazit. Ez persze akkor derült ki teljesen, amikor a jegeskávénkba beleugrott egy-egy gombóc vaníliafagyi. Mert ezt így kell. És 180-ért/gombóc emberek!! Mert lehet ennyiért is rendeset adni. Sőt cukormenteset is. Ugyanis pár órával később rávállaltunk arra is. És JÓ volt. A kávé is, hab is, a fagy is, a kiszolgálás is. Pedig feltételezhető, hogy borfesztiválon hétvégén elég jelentős lehet a forgalom. Mégis mosolyogtak a pultban és nem kellett fél órát várni.

Ja, hogy ez alap lenne?

Nem. Egyáltalán. És itt jön a második kép.

Egy vasárnapon készült. Történetesen emlékszem arra is, hogy ez volt az utolsó iskolamentes hétvége. Látható, hogy verőfényes napsütés jellemezte az időjárást. Nem volt gatyarothasztás, pont elviselhető lett volna még más – az? – naposan is. Csak annyi zavart, de az egyre inkább, hogy az idő előre haladtával nemhogy egyre kevesebb, hanem egyre több és több egyed tenyészett az intim szférám határán belül, mivel azon túl már megtelt a strand. Lássuk be, ez az antiszociál énemmel erősen összeegyeztethetetlen.

Ezt tetézte, hogy megviselt szervezetem délutánra már energia utánpótlásért kiáltott, valamit a gyógysör felajánlást sem tartottam elvetendő gondolatnak.

Így keveredtünk el több, látszólag élelmet kínáló vendéglátó ipari egység előtt kígyózó sor közelébe. Mivel normál állapotban sem erősségem a várakozás, hamar érzékeltem, hogy a gyrosevészetet nem a 45 méter hosszú sorban állással fogom helyettesíteni. Ez hiba volt, ott a sor túlsó végén ugyanis szemmel láthatóan volt pörgő sült hús.

Valószínűleg ezért is volt annyi várakozó, volt ugyanis is mire várni. Hiszen akkor még nem tudhattam, hogy a másik kiszemelt, a vendégcsalogató tábláin mindenféle fincsiségeket ígérő büfé kiszolgáló hölgyével az alábbi beszélgetést fogjuk megvalósítani:

• Szia! Két gyros tálat kérünk és ezt a Heinekent.
• Nem tudok gyrost adni, mert nagyon sokat kértek és elfogyott a hús.
• Akkor két hamburgert kérünk, sült krumplival.
• Azt sem tudok adni.
• Csak sült krumpli? – Fejrázás. Ekkor jelezték strand társaink, hogy ők húsos meleg szendvicset ennének. Továbbítottuk a kérést.
• Nincs az sem.
• Akkor mi van? Eddig úgy néz ki, csak azt tudtunk kérni, ami pont elfogyott.
• Igen, mert szezon vége van és már nem rendeltünk árut… – itt durrant el az agyam.
• Köszi, akkor csak a sör lesz. – Az is lejár jövő nyárig, hogyhogy van?!

Akkora Ász a tulaj/vezető, hogy két táblára is kiíratta, mi nincs. Praktikus, csak jelezni kellett volna, ezeket ne akarjuk megvenni.

Felmerült bennem, hogy ez a 6*10 ²³ db ember, az abszolút jó idő, az utolsó iskolamentes nap, nem elég indok arra, hogy legyen a népnek mit enni? És nem zárás előtt 10 perccel, hanem délután fél 3-kor már az egész sor gyakorlatilag lepattant a kéréseivel. Nem kell a pénz? Meglett a tervezett forgalom őszire és minden tuti?!

Ebben az országban ezt még mindig meg lehet tenni a kedvesvevővel. A XXI. században, Leányfalun.

Azt fontos megjegyeznem, hogy reggelire azért sikerül lángost szerezni a strand túlsó végében, emberi áron egészen jó minőségben. Igaz a halkínálat ott is előre megsütött és kiterített példányokból állt, de legalább volt. A sor méretéből ítélve talán még délután is akadt ehető készlet.

Fel vagyok-e háborodva? Hm nem. Ez Magyarország. Ez itt mindennapos. A RockonFest-en sem a kilométeres sor volt a felháborító, hanem az, hogy 2 pár nyoffadt virslin kívül nem volt más elérhető, s 1.500-ért pont egy kilót lehet belőle szerezni.

Ennek hatására ugrottam le a Kopaszi gátra, ahol is eltöprengtem, hogy egy tonhalas pizzában vajon mi kerül 2.250 Ft-ba, azon kívül, hogy láthattam pár pincért piros-fehér abroszban pompázni. Mérsékelten néztek csak ki a bőrkabátomban az étteremből, pedig most még csak nem is volt lila a hajam. A pizza készítő srác abszolút ellenpont, megkínált fokhagymás krutonnal – ami hivatalosan nem az volt -, de legalább tett egy emberi gesztust, ami lássuk be, mindig feldobja az ember napját.

Most, hogy egy véletlen folytán már a melóban is konyha közelbe keveredtem egyre inkább vérlázítónak találom azt a módot, ahogyan a vendéglátás manapság itt nálunk folyik. Még a csillagok és a dollárjelek sem garantálják, hogy jót fogsz enni, sőt azt sem, hogy nem maradsz éhen.

A pórnépek meg örülhetnek, ha ehetőt kapnak, ha szerencsénk van, talán még ki is tudjuk fizetni.

Hol van itt az elhivatottság? Miért csak a biznisz játszik?

Na jó, persze mindig akad, ha ritkán is, néhány kósza őrült. Pl. a III. kerületben a görög gyroszos srác, az anyukájával. Ahol úgy etetnek, mintha a haverodhoz szaladtál volna át. Amikor pedig fizetsz, nem kapsz infarktust. Korrekt étel, korrekt áron. Legközelebb megörökítem, most nem volt alkalmam rá, a föncsivel voltam.

Ja, munkaidőben, délelőtt felmértünk, aztán kajáltunk. Igen, ilyen is van. Hihetetlen. 15 év munka után találtam egy helyet, ahol nem néznek rád, mint a véres rongyra, ha ebédelsz.

Azért tegyük hozzá, hogy sokaknak megmondják, hogy mi a jó, de legalábbis terelik őket.

Nyáron néhány városi sráckát beszerveztünk motorozni, hozzánk vidékre.

Kitalálták, hogy főzünk, gondoltam, amit tudunk, szerzünk. Szinte így is lett, mert a bogrács, gyújtós tényleg tőlünk származott. Vittem nekik fakanalat is, mert éreztem fogalmuk nem lesz róla, hogyan is főzünk a begrácsban.

Még délelőtt kiderült, hogy nekik meg arról nincs, hogy mit. Így történt, hogy az Alföld szívébe galoppozva a Tecsoban sikerült alapanyagot szerezni, amitől vidéki lányka lelkem kissé kiborult. Attól végképp, hogy még tüzet sem sikerült önállóan rakni, végül máglyán pirítottam a hagymát. Mert a főzünk, és a fejedelmi többes azt takarta, ha nem veszem át az irányítást és nem állok elő a kajával, akkor mind éhen halunk.

Tiszta szerencse, hogy mindig van B terv, így a suttyomban megsütött csülök egy szemvillanásnyi idő alatt tűnt el a városi bendőkben, kenyér meg minden nélkül, s közben – ekkor már gúnyos vigyorral az arcomon – hallgattam a úristenezdejó, aztsetudommikorettemdisznóhúst, ajjabbóalakövérbőladjálmég mondatokat.

Pedig a disznó egy mocskos állat. Pfff.

A slusszpoén az volt, amikor a végre pironkodó hagyma alá borítottam egy doboz sört, s néhányan felsikoltottak, mert netegyélsörtakajábaaaaaaa! Itt kapták meg a felvilágosítást, miszerint a csülök is sörben sült.

Persze a kaja siker volt, szerencsére nem történt baja, mert az étteremhez szokott okosok az elpakolást, mint olyan nem ismerik. Meg a jó kaját sem. A pálinkáról inkább nem ejtek szót. A pasik nem is ittak belőle…

Summa summarum: SubBass megmondta, nem kell mindenkinek saját ízlés.

„A TV-be meg a rádióba frankón szarrá játszák,
És majdcsak megkedvelik hogyha hallják meg látják.”

De attól, hogy bearanyozzuk a szart, az még szar marad. Adjanak rendes ételt a népnek!!!