Második nekifutás – jött a rendszergazda, beleólálkodni a gépembe
Úgy indultunk el, hogy jó lesz. Mert csak és kész. És jókat fogok írni. Mert a rosszról könnyű.
Ez lett.
Március 04 – szerda
A hajnali felkelés ellenére 7.45-re megkávézva, összepakolva, felébredve, indulásra készen álltunk – kb. ebben a sorrendben.
Felmerült a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a sima hétköznapokon ez nagyon nem megy ilyen flottul és ráadásul sokkal több időt is vesz igénybe. Választ nem nagyon találtunk, bár a motiváció környékén bújhatott el.
Érzékeny búcsút vettünk Kutyillától, majd neki eredtünk a 240 km-nek, azzal a felsóhajtással:
- Hogy fogom kibírni, hogy ne főzzek??
Talán egy órácskája utaztunk, amikor átmentem tipikus nőbe, meg kellett állnunk, hiába mind a kettő kávé vízhajtó. Útközben szinte végig beszélgettünk, ami igencsak említésre méltó esemény, lévén velem azt nem lehet, téma volt a fa tolvajoktól, az autók és utak milyenségén keresztül, az időjárásig minden.
Ilyenek is elhangoztak:
- Pénteken, amikor hazaérünk, az lesz az első, hogy sütsz valamit. – pedig fánkot terveztem, ahhoz nem kell sütő 😛
- Majd berúgom a konyha ajtaját és csapok valamit vacsira.
Hm, igencsak izgalmas ez a bevezető, nem? De most rádobok egy lapáttal: ezenközben fújt a szél, mintazállat!
A szállás: Siesta Panzio http://siestapanzio.com/
Erdőszélen, kicsit térképről lemenős feelinggel, eklektikus környezetben – értsd: lepukkadt és vadiúj épületek egymás után – néhány éve felújított szállás, egész furcsa parkoló megoldással. Vagyis, ha Peugeot 106-nál nagyobb a verda, bizony lehet, hogy az utcán fogsz megállni.
Mivel a recepciós hölgy (később kiderült, hogy felszolgáló, takarító és felteszem mindenes egy személyben) éppen hátul dohányzott, simán kizártak. A szobákat 14 órától lehetett elfoglalni, mi pedig pontosak voltunk, mint a Doxa óra, kicsit érdekesen időzített, de annyi baj legyen, toleránsak vagyunk.
Bejelentkezés után, felcuccoltunk a lakosztályunkba, ugyanis standard szoba már hetekkel korábban nem volt szabad. Első benyomásként konstatáltuk: a lakásunk kisebb, mint a lakosztály. Ebből a döbbenetből egészen sokára tudtunk felocsúdni, s észlelni a környezet apróságait.
Minek folytán alig 20 perc elteltével már zárat szereltünk, mivel a kulcs nem akarózott elhagyni azt. Egy darab csavart kellett a helyére tekerni (még jó, hogy mindig van a táskában ilyesmire alkalmas szerszám) s már mehettünk is kávézni. Ajtó bezárva, kulcs a zsebben.
Az étkezde részben feltűnt, hogy morzsás az egyik asztal, itt-ott elégtelen a dekorációk rögzítése, konkrétan lógnak a tipliken a falból.
A teraszon viszont úgy érezhettem magam, mint egy igazi cowgirl. Jíííhhháááá! Amerre léptem recsegett a burkolat a talpam alatt. Valószínűleg felfagyott. A játszótér, a sütögetős kiülő és a füves, fás rész úgy várja a tavaszt, ahogy az ősszel maradt. A széken kint pihennek a párnák, az utolsó buli után még a faszén is kint felejtődött. Ekkor merült fel bennem először, ekkora épületben a recepciós lányka az egyetlen ember talpon.
Visszatérvén a szobába kipakolás közben újabb dolgokat konstatáltunk, amikre nem igazán találtunk magyarázatot: nincs polc a fürdőben. Zuhany, kád, wc, sőt bidé is van, de a fogkrémemtől már nem fér el a hajkefém a mosdó szélén.
A világítás igazán romantikus, biztosan energiatakarékos, csak látni nem túl sokat lehet, annál jobban lehet hallani. Mindent. Nem csak a mennyezetig csempézett falak verik vissza a legkisebb neszt is, de vízvezeték is abszolút az otthont (panel, 3. emelet) idézi, ha én felkelek pisilni, a szomszédok is!
Erkély van, ha nem is túl nagy, a bordó sötétítő függönyök akár még eleganciát is sugározhatnának, ha nem hiányoznának a széthúzásukat fixáló alkatrészek – kampó, gyűrű – vagy ne lötyögne a függöny elkötő. Illúzió pápááá.
Ezen, mint rögzítéstechnikában megmártózott ember nem csodálkozom, tipikus hiba, de ezért két egymás mellé lógatott képet illene egy szintbe feltenni. Nem sikerült. Sehol. Sőt a darabra (vagy kilóra?) vásárolt festménynek álcázott csomagolópapírból került azonos mintájú egy légtérbe – kb. 2, de háromnál semmiképpen sem több méter van közöttük. Ennek elkerülése pedig nem kerül pénzbe. Asszem.
A hálóban akkor látszik igazán, hogy mennyire kikopott az 1973-ban még biztosan szép szőnyeg, ha rásüt a Nap, eredeti színét elő ember nem tudná megmondani, és családi közös programként lehet totózni a maradék megmaradt bolyhokon melyik folt mitől származhat. Az éjjeli szekrény előttit én hányásnak tippeltem. Ugyan ez a jelenség fellelhető az egyébként újonnan és tisztán egész szép kanapén is.
Afölött, hogy az épület süllyed, ettől egész durva repedések vannak a falakon, – bár eltüntethető lenne, de tudjuk ezt nehéz orvosolni -, szemet hunyunk, ám a villanykapcsoló körül szürkéllő paca felett már nem tudunk. Este lámpafénynél különösen durva.
S ha már este… eljött a vacsora ideje. 18-tól lehet lefáradni elkölteni.
Mivel sétálni mentünk (muhhahhahhaaa 2,5 óra, de van Coop kártyám, érdekes ott el tudtuk intézni elsőre), kicsit csípős is volt a levegő visszafelé már igencsak morogtak a medvék és a vérfarkasok, nem is volt még egészen 18.05 mikor már ott ültünk az asztalunknál.
Kizárólag a mardosó éhségnek köszönhetően fogyasztottuk el a vacsorát. Vagyis annak az ehetőbb részét. Hogy idézzem egyik kedvenc humoristámat: ami ingyen volt, de legalább .. nem jó.
Érkezéskor gyanútlanul választottunk menüt, bár a két lehetőség nem adott nagy lehetőségeket. Végül is a kell vagy nem is két lehetőség.
Az A menü Olasz paradicsomleves és rántott harcsaszeletek krumplipürével, míg a B karfiol krémleves és sült csirkecomb rizibizivel.
Ez így leírva nem hangzik rosszul, sőt, egész jó is lehetett volna, ha:
- a paradicsomlevesről tálaláskor derült ki, hogy inkább gazpacho, hideg, de szívesen megmelegítik. Talán szerencsésebb lett volna ezt előre.. de nem probléma. Az már igen, hogy zacskós leves gyöngy úszik a tetején.
- a karfiol krémlevesből már akkor rám köszönt az ételízesítő, amikor még csak közeledett az asztal felé. Nulla fantázia.
- 10 perc eltelte után hallottam meg a digitális mikró jellegzetes csipogását. Ha 20 óra előtt 5 perccel esünk be, még indokoltnak is gondolnám, de könyörgöm nincs fél órája vacsoraidő, mit melegítünk? Ismét megérzés: nem itt készül az étel. Durva gyanúsítás: valahol ez volt az ebéd.
- A rántott harcsa valójában pangasius volt, ami tényleg abba a családba tartozik, de szerencsétlen egyszerű gondolkodású horgásznak nem ez jut az eszébe arról, hogy harcsa. Bár, ennyi erővel rántott cápát is írhattak volna… A sütésnél annyira ügyeltek, hogy ne száradjon ki hal, hogy súrolt a sushi határt.
A krumpli püré csukott szemmel bármi lehetett volna, először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valaminek még a saját íze is eltűnik. Asztaltársam előre jelezte: ha Ő készítene ilyesmit nagy késsel kergetném az asztal körül. Megnyugtattam, a hátába állítanám.
- A véraláfutásos csirkecomb egy tallóra készült a pürével. Még csak csirke íze sem volt. Külsőre egészen jól nézett ki, a félig nyers, ipari rizibizivel az oldalán, de azt kell mondjam, az egész vacsorában az uborka volt a legjobb, ami üveges. Köszönjük szépen, szerencsére ezért nem kell fizetnünk.
Visszavonultunk szobánkba, ahol ismét otthon éreztük magunkat. Az ajtólapok elvetemedése miatt akkurátus ajtócsapkodással zártuk a napot. Még jó, hogy nem pihenni jöttünk.
Filmezés közben pedig elrágcsáltuk a séta végén beszerzett tea kekszet 
illetve sós krékert.
Ez mentette meg a napot – gyáriságuk ellenére igen jónak bizonyultak.
Éjfél körül nyugovóra tértünk, vagyis én csak próbáltam, mert nem tudok úgy aludni, ha horkolnak a közelemben. Ha mellettem, az ellen még tudok intézkedéseket foganatosítani. De amikor a másik szobában… éljen a papírfal.
Március 05 – csütörtök
Ma megyünk a Sóstó ZOO-ba! http://www.sostozoo.hu/
Gondoltam reggeli előtt kihasználom a kád adta lehetőségeket, hajat mosok, majd telepakolt pocakkal irány az állatkert.
Azt, hogy mennyi idő alatt logisztikáztam ki, hogy a polcmentes fürdőben hova tegyem a használt kéztörlőt és a még száraz törölköző, a sampont és a szappant, s lehetőleg minden kéz közelben legyen, de ne ázzon el, nem említem meg, viszonylag gyorsan, kis szaladgálással megoldottam.
Ám azt nem gondoltam, hogy még felmosni is fogok aznap reggel. Pedig de. A dugó kihúzása után néhány másodperccel már szökőkutazott is a padlóösszefolyó a fürdő közepén. Tiszta szerencse, hogy a kád és a zuhany előtt is egy-egy többé kevéssé viharvert törölköző (darab) hivatott ellátni a kilépő funkciót. Reggeli sport pipa.
Ezzel végezvén hajat szárítottam, majd helyet cseréltünk piperészkedésileg.
Mivel nem lett 100%-os a hajszárításom a nappali/előtérben található konnektornál próbáltam az elektromos hálózatra csatlakozni a szárítómmal. Nem kockáztattam a kitépést, eléggé lógott így is. A hálóban találhatóak közül egy ugyanígy, egy másikban pedig nem volt áram. Mint később kiderült, az elsőben sem.
Minden nap egy meglepetés. Nem vesznek fel karbantartót? Átnézzük a szobákat, zárat szerelünk, kikárpitozunk aztán itt lakunk egy hónapig. Ja nem, mert aludni is kéne néha, a folyamatos ajtó csapkodástól viszont nem könnyű.
Na de, süt a Nap, fel a fejjel, menjünk reggelizni.
A svéd asztalka elég hiányos volt, és később sem terült. A rántotta a melegen tartó edényben kis híján kikelt, valami úszott a tejben. Biztosra mentem, molnárka (utópirított), vaj, lekvár.
Úti társam bátrabb volt, szétmelegített virslit és felvágottat is evett. Kicsit aggódtam. Nem kellet volna, el tudtunk úgy indulni, hogy csak a kipakolt kukákat kellett kikerülni, mert pont a bejáróban tanyáztak.
A recepciós lányzó ráncigálta be őket, ekkor már biztos voltam benne, nincs is rajta kívül más a feladatra.
Mivel nincs messze, sőt akár gyalog bevállalható (odafelé nincs is gond, de egész nap után még hazavánszorogni, az a kemény), gyorsan megérkeztünk.
Bár volt jegyünk, azért a pénztáros néni nem törte össze magát, hogy előkeveredjen az üveg mögül, de egy élelmes gondozó/dolgozó feltalálta magát, eltépte a jegyünket, majd térképet is szerzett, amit a pénztárnál kellett volna kapnunk.
A kora tavaszi (remélem, mondhatom ezt és már nem lesz tél) időpontnak az volt az előnye, hogy nem kellett idióta turistákat kerülgetni, lehetett fotózni ezerrel. Azért a szagok hiányát is meg kell említsem, bár tisztában vagyok vele, ez nyáron ezzel jár, de jó voltnem érezni.
Kicsit csalódottá tett, amikor üres kifutókat találtunk, s egyetlen egy macika sétálgatott a medveerdőben. A kint fázós jószágok nagy többségére fedett helyen sem akadtunk rá. Marketing szempontból talán kitalálhatnának egy Most itt vagyok: térképet (Ne keress, mert fázom tábla van, csak ettől még nem tudjuk hol nem fázik az állatka), esetleg csökkentett jegy árat szezonon kívül. Azt sejtem, hogy ilyenkor szinte alig van vendég, de egyetlen büfét nyitva és mosdó ajtókat zárva találni, azért bosszantó.
De, ettől függetlenül nagyon jó volt, mókásak az állatok, a személyzet egy tagja még elnézést is kért, amikor belesétált a képbe, pedig csak egy orangutánnal szemeztem.
Örömmel láttam, hogy építkeznek, bővülnek, sajnos a fókashowhoz még korán volt, de egy etetést sikerült elcsípni.
9.30-tól zárásig (16.00) egyszer sem éreztem azt, hogy elég volt az ottlétből.
Nagyon jó élmény volt, köszönjük!
Okulva a tegnap esti vacsorából, indokoltnak éreztem egy fizetős hely felkeresését, mert mégis csak együnk egy jót, kiadósat, itt a Nyírségben.
És ez az, ami miatt ez a bejegyzés született. Ez az élmény feltette az i-re pontot, becseppent az utolsó csepp a pohárba.
A választott hely: http://www.svajcilak.com/
Igen impozáns épület, chef ajánlatával a bejáratnál, látszik, ki van találva: ha itt belépsz essen le az állad.
Várakozással telve ültünk le. Ezt csak fokozta, amikor megláttuk az árakat. Az kizárt, hogy ennyiért ne legyen jó kaja.
És valójában nem is volt rossz, csak…
Miután elkérték a kabátjainkat Az Úrnak felajánlottak egy aperitifet, ám mivel ő vezetett igényeltem egy vodka martinit.
- Így egyben? – kérdi a pincérünk.
Összenéztünk. Jelentése: Nebazzz
- Igen, így.
- Száraz vagy édes Martiniből?
- Szárazból készül…
Erősen reméltem, hogy az itallal foglalkozó kollégának van fogalma mi a francot akarok. Nem nagyon volt. Ásványvizes pohárban érkezett. Külön jéggel és citrommal.
Nem baj, majd a kaja!
Aha..
Ha már Nyírség, akkor gombóc leves, legalábbis a kis buta fejemben ez fogalmazódott meg, még indulás előtt. Ehhez rendeltünk még svájci csokitortát, fagyival.
Mivel annyira jó házi fagyit ajánlott felszolgálónk csokit választottam, asztaltársam maradt a gyár ciromnál. Ő járt jobban, de ne szaladjunk ennyire előre. Emlékezzünk meg a levesről.
Kis rozsdamentes bográcsban érkezett. Legyen. Itt ez a divat. Szerintem az a tálalás csak a gulyásnak, halászlének esetleg némely pörköltnek jár. De legyen.
Kenyeret nem kaptunk, csak a kérdést, bár a gombóc leveshez minek?
S ha valóban az lett volna, ami, nem is kellett volna hozzá, ám a mi ételünk csirkés zöldségragu levessé változott, benne 4!! NÉGY darab öt forintosnyi gombickával. Mivel nem csak én képviseltem a szkeptikusokat az asztalnál és összeköttetésben álltunk a világhálóval kb. 30 másodperc alatt kiderült nem mindenki így ismeri az elkészítési módot. Itt azért felmerült, hogy aki felelős a menüért, vajh sise kerül netközelbe??
Ismét nem kötözködésképpen, de megkérdeztem a pingvint:
- Van arra valamiféle előírás, hogy egy gombóc levesben milyen arányban kell lennie a levesnek, a zöldségnek és gombócnak?
- Uhh jót kérdeztél. – Tegeződünk? A panzióban a kislány akkurátusan magáz, majd két nap után is.
- Kicsit keveslem ezt a darabszámot. Az ízével nem volt baj – nem volt ételízesítő íze legalább – de nem rítt le róla, hogy gombóc leves.
- Nálunk fejadagok vannak, és ebben ennyit adunk.
Köszi, ülj le, egyes.
Dohogtunk és váruk a plánét, a csoki torta képében.
Optikailag is és marketing szempontból is rossz választás egy marha nagy tányéron egy igen kicsi sütit tálalni. Még rosszabb, ha csak egy fél szeletet sikerül odabiggyeszteni.
Bár, ha több, akkor sem járunk jobban.
Nem tudom árnyaltabban és kifejezőbben megfogalmazni az élményt, mint az egyébként Sütiszörnynek becézett társam:
- Nekem egy csoki torta ne taknyaddzon!
Nos, igen. Ez volt ez egyik jelenség. Tojásfehérjés sütiknél előfordul. Vagyis visszafordul, megevetlenül.
Kissé kevésbé feldolgozható, amikor egy fagyi nem hideg. És alig csoki ízű. Csoki fagyinál ez kifejezetten rossz ómen. Mindezt elém rakni még az álmoskönyvek szerint sem jelent semmi jót.
A torta?! esetében próbáltam felfedezni a főtt tojásfehérjén kívül más ízt, így el is fogyott a tányéromról, de most először küldtem vissza fagyit, vagyis azt, amit kaptam helyette.
Eközben feltehetően a tulajdonos épp azt ecsetelte:
- Veszek rojtos lámpákat, kitesszük minden ablakba és úgy fog kinézni kívülről, mint egy klub, ha fel vannak kapcsolva.
Velem szemből jött a reakció:
- Egy chefet vennél fel inkább, mint rojtos lámpát… – a mondat befejezését rábízom a Kedves Olvasó fantáziájára.
Annyira dühítő volt a helyzet és addig poénkodtunk rajta, hogy bizton állíthatom, rossz kaján ennyit még nem nevettünk.
Pont akkor futott be a már kevésbé lelkes felszolgálónk, amikor nyiheregve épp azt ecseteltem:
- A Belgának van egy dala: csoki csiga csúszik csiga csoki nyálon…
És feltette a kérdést:
- Nem ízlett?
Nem wazzz, ekkora adagoknak a kétszeresét eszik nálunk vidéken az ovisok. Annyira jó volt, hagytunk másnak is.
- Sajnos, az én fejemben egész már az elképzelés a fagyiról…
- Ez egy angol krém, lehűtve.
- A torta pedig… nem volt jó – többet erről nem tudott nyilatkozni a fiatalember.
Nah akkor itt a megoldás:
Az angol krémbe tojássárgája kell, megmaradt a fehérje, abból lett a csoki torta. Csak tudnám mitől lett svájci? Inni kell rá egy… ööö… isznak ezek egyáltalán ott? Nem? Nah azért nem tudnak csoki tortát készíteni!
(itt meg kell jegyeznem: megkértem egy a svájci konyhában igen csak járatos személyt, segítsen abban, minek/milyennek kellett volna lennie ennek a sütinek, ha megérkezik a recept, megsütöm. A sütit, persze 🙂 )
Fizettünk.. és itt is álljunk meg egy szóra.
Kiskönyvben kaptuk a számlát, szépen lehelyezve a Pasas elé. Ez eddig ok. Talán attól tartottak, hogy lelépünk, de pincérünk rezzenéstelenül állt, majd a pénzzel együtt elvitte a számlát – kaptak borravalót. Kis idő múlva visszahozta a visszajárót, és a kezébe adta a meglepett férfiembernek. Számla, blokk, sajtcetli nyista. Ilyenkor mindig eszembe jut barátnőm, a NAV-os igazolványával. Vagy hol van ilyenkor a Fogyasztó Védelem?
Sőt, a kabátokat sem kaptuk vissza, nem mintha messze lettek volna, csak fizetés után már old meg magadnak.
Igaz lett téma, tányéron heverő, de nem volt túl jó kedvem.
Ennyi jár az ember pénzéért? Még csak a forgalomra sem hivatkozhattak vagy a torkos csütörtökre.
Kicsit zsibbadtan indultunk a szállásra.
Ahova pont vacsorára értünk vissza.
Már meg sem lepődtünk.
- A húsleves cérnametélttel annyi húst látott, amennyi a kockában van.
- Én már eleve nem kértem levest, bár reggel még a krumpli leves jó ötletnek tűnt. Aztán az egyébként kedves és valószínűleg sok beleszólással nem rendelkező felszolgáló lányunk mégis hozott belőle. Kocka lé, még savanyú is, teljesen ízetlen krumplival. Amikor a rántott szelet mellé megkaptuk a sima főtt krumpli köretet rögtön tudtam, hogy megalapozott a kijelentésem: ez olyan, mintha nem is ebben a levesben főtt volna. És valószínűleg tényleg így volt. A rántott húsnak legalább hús íze volt, s már azt is pozitívumként vettem tudomásul, hogy legalább nem olajos.
Jól elfáradva dőltünk a kanapéra, s film nézésbe kezdtünk. Ez nálunk rituálé, nekünk mozizni kell..ett volna, de olyan hangerővel sztorizott odalent az étkezőben 3 grácia, hogy nem hallottam a párbeszédet. Így lementem.
Igen, én a szemét állat, aki nem kíváncsi a más hűdejó történeteit este 21-kor, de elvárom (sőt ajánlom!!), hogy más olvassa az enyémeket, lementem és megkértem őket, hogy csendesebben egy kicsit.
Az egyik hölgy úgy nézett rám, mintha eddig abban a hitben élt volna, csak ők szálltak itt meg, vagy legalábbis csak hallássérültekkel van körülvéve. Mondjuk ez magyarázat arra nekik miért nem gond a hangerő, az ajtócsapkodás és a horkolás..
Azért amikor felértek az emeletre még finoman betették az ajtót..
Én meg a TV-n sleep funkciót állítottam, és úgy voltam vele, most horkoljatok 🙂
Március 06 – péntek
Zuhany fürdő – áradás nélkül
Reggeli – mint a tegnapi, a lekváros csésze láttán lehet, hogy az is
Kijelentkezés – jeleztem a problémákat a lefolyóval és a konnektorokkal. Eddig még senki nem szólt
Kigördülünk a parkolóból azzal a megállapítással, hogy egyszer nem elég nagy pénzt tenni egy felújításba. A fenntartásra is áldozni kell. A személyzet pedig nem állhat egy emberből. ( Bár az első vacsoránál láttam egy pasit a konyhában, a második reggelinél pedig egy nénit, s mintha első este ketten lettek volna a pultban, de ezek igen rövid, néhány perces észlelések voltak csupán.)
Hazafelé elkezdtem lobbyzni. Menjünk el még valamerre. 10-kor jöttünk el Nyíregyházáról, van még egy csomó szabad időn, süt a Nap, menjükvalahovaaa. A jó időt azért is kell kihangsúlyoznom, mert pont erre a 3 napra jósoltak havas esőt, fagyot, jeget és minden rosszat, amiből végül nem lett csak egy kicsit erősebb szél. Szerencsére.
Nos, meggyőzőerőm bevetésével sikerült elérnem, hogy menjünk el a Maciparkba, Veresegyházára.
Bár kicsit hűvös szél fújt, nem voltunk mászkáláshoz öltözve és nem terveztük ezt a kirándulást, ismét rájöttem, a spontán dolgok a legjobbak.
Éppen jól laktak a farkasok, hevertek szerte, aztán ébredeztek, bandáztak, veszekedtek, lehetett fotózni megint orrvérzésig. A medvék még lustultak, rénszarvasok a fülük botját sem mozgatták.
És akkor bátortalanul felvetettem, mi lenne, ha ennénk valamit. Vagy csak igyunk valami meleget, ami tartalmaz kávét.
A park területén található Fatálas étterem abszolút beleillik a környezetbe. Valószínűleg itt sem a csúcson volt a forgalom, de ettől még kedves volt a kiszolgálás, gyorsan elkészült az étel, amiről nem volt kérdés, hogy micsoda. Mert juhtúrós is volt, meg sztrapacska is volt, pörccel, ahogy kell. Annyira jól esett az al dente tészta, az eltalált arányok, hogy amikor megláttam a 40%-os kedvezményt a blokkon (igen, itt adtak, blokkot is) legszívesebben azt az összeget tettem volna alá, amit a piros keresztesék kértek el, mert ez klasszisokkal jobb volt. Remélhetőleg, a jövőben tudunk menni még tesztelni.
A három nap konklúziója:
Teljesen mindegy mennyire drága helyre mégy. Vannak dolgok, amiket nem lehet tanítani, amiket nem lehet megfizetni.
Nem elég, ha beletolnak egy helybe iszonyat mennyiségű pénzt. Mert vannak, akik hajlandóak fizetni az ételért, ha jó. Kell az a plusz, amiért oda mész újra és nem sajnálod kifizetni azt az összeget, amit odaírnak mellé. Nem kell ezüstkanál, csak minőség. Nem kell Michelin-csillag, de elvárom, hogy az étel legalább olyan jó legyen, mintha én készítettem volna – aki nem tanulta, akinek nincsenek kuktái és mindenféle hiperszuper ketyeréi.
Valószínűleg más is van ezzel így, ha kimondatlanul is.
Aa túra lezárásaként ezt a nyilatkozatot kaptam – ez egyben életem legnagyobb bókja:
- Ezek után nem vagyok hajlandó az Otthonon kívül máshol enni. Na jó, Nagynénéméknél, meg Anyádéknál igen. De ha legközelebb ilyen hülye ötleted támad, akkor inkább csapd ki az asztalra azt a pénzt, amibe az út kerül és menjünk el horgászni, majd főzünk. Az legalább jó lesz.
Ja,és hétvégén nyírségi gombócleves lesz! Gazdagon!! és költséget fogok vetni, mennyi leves jön ki ezeröccázból 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: