Bár egy igen hálás téma vagyok, elég sok sztorim van, mégiscsak magammal élek egy ideje, de mit is mondhatnék egy idegennek, akit akkor látok – ha látok egyáltalán, utolsó élményem telefonon zajlott – és normális körülmények között nem is biztos, hogy egyáltalán szóba állnánk egymással. A legtöbbel tuti nem egy kultúrkör vagyunk.
Igen, állásinterjú, éhgyomorra, igen, ismét jött A kérdés. In english please, amikor magyarul is necces.
Nem tudom, miért számít az, hogy mekkora ódákat vagyok képes zengeni magamról, amikor rendeléseket kell feldolgozni.
Nem tudom, hányszor fogok a partnerekkel arról csevegni, hogy tegnap este milyen jól sikerült a kenyér vagy beteg a kutyám. Érzésem szerint egyszer sem.
Az új sportomnak köszönhetően mostanában több okos kérdéshez is volt szerencsém a vallatás folyamán.
Több-kevesebb sikerrel el is tudtam mondani, amit akartam, s valószínűleg el is ástam vele magam. Ugyanis túl sokat nem akartam az orrukra kötni. Épp elég, hogy már Anyám cipőmérete is fontos az első elbeszélgetésnél.
Azt, hogy hogyan tudok egy rendelést visszaigazolni, szállítólevelet kiállítani, reklamációt kezelni, netán számlát egyeztetni, azt senki sem tudta meg.
Én pedig azt nem, hogy mire megy ki a játék. Tutira megadják maguknak a lehetőséget a kapufára? Jól felvesznek egy olyat, aki képes mesélni a terveiről egy amúgy antipatikus embernek, de fogalma sincs arról mi a PO no. és hivatalos levelet még életében nem írt, az excel(l)ről meg annyit tud, hogy nyílászáró.
De szépen csacsog, az nagyon fontos.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: