Néhány napja bukkantam a neten egy videóra, amiben egy csaj fekete, zárt nyakú pólóban, és ugyanilyen színű farmerben sétál Manhattan utcáin, miközben kollégája filmezi a környezet – leginkább a pasik/férfiak/faszik/csúszómászók reakcióit. A célja, hogy bemutassa mennyi szóbeli inzultus ér egy nőt naponta, még akkor is, ha nem lóg ki a hátsókája a szoknyából.
Ezt a videót látta az egyik kereskedelmi rádióadó szerkesztője is, aki hasonló kísérletbe vonta be a műsorvezető hölgyet.
Meglátásom szerint az ilyesféle inzultációt csírájában lehet elfojtani a megfelelő visszaszólással – legalábbis eddig többségben működött, bár volt olyan is, hogy agressziót váltott ki. Hiába, a kisebbrendűségi komplexus az minifóba.
Ezzel kapcsolatban több komment és észrevétel is keletkezett, s természetesen nekem is megvannak az ez irányú élményeim.
Történt egyszer ugyanis, hogy – és ezt ebben a formában adtam elő Kávéfőző Manócskámnak -, hogy:
– ….egyszer mentünk le a csajokkal a Holt-Tisza partra, bár már nem tudom miért.
- Biztos inni. – szúrta közbe. – és ezért a megjegyzésért született ez a bejegyzés, kíváncsi vagyok, magukra ismernek-e akiknek magukra kéne ismerni…
- Másért nem is járunk arra 😛 Micsoda feltételezés ez egyáltalán?? Szal mentünk, mentük, mendegéltünk, és jött szembe néhány 20+-os kis csávesz. Egyikünkre sem jellemző a mindent kipakolós style, így kissé indokolatlannak éreztem a beszólást, miszerint:
- Sziasztok cicák, van gazdátok? – ezt biztosan jópofinak szánta, ám azzal a néhány év rutinnal a hátam mögött, azonnal válaszoltam:
- Van, és nem szereti a patkányokat.
Itt befejeztünk a beszélgetést, mi viszont nagyon jót nevettük… és mentünk inni 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: