XXXII. „Sírni, ha fáj, remegni, ha félek, (…) érezni, hogy élek” 2013-07-28 13:00:00

Három igencsak IQ romboló hét után engedélyeztem magamnak egy kicsit elhajlós péntek-szombat estét, spontán jelleggel – köszönjük Zsákos.

Igaz, az elmúlt hét végi meglepetés vendégem lazított kicsit a tervezett tempón, de azért csak megfőztem azt a 43 m³ lekvárt, amit egyelőre még bajos elhelyezni a spájzban. Valahogy a két napos hétvége mindig rövidebbnek tűnik, mint két nap a melóban, akkor is, ha végig „unatkozom” az egészet. Hétfő reggelente pedig azzal a tudattal ébredek, hogy az élet nehéz.

Nincsenek illúzióim arra vonatkozólag, hogy az emberek hirtelen megváltoznak, és egyszer csak eljön a pillanat, amikor képesek lesznek az együttműködésre, de legalábbis a saját dolgaik elvégzésére, s nem érezném azt, hogy az élet szar.

Néhanap azért történik valami, kicsi dolgok, mint szépre sikerül a kenyér, olyan dicséretet kap az ember, amiről nyilvánvaló, hogy nincs hátsó szándéka, vagy a kolléga leszállít négy bokor tévedés-bazsalikomot, s a forró kávé kérvény 13 óra körül, már csak habként a tortán úgy láttatják: az élet mégis szép.

A paradicsomok érnek, a cukkinik és újkrumplik érkeznek, a lekvárok a polcra kerülnek, a fa lassan bevándorol a helyére, mindennap küzdelem a slaggal, ad hoc jellegű vizes pólózással spékelve, Anna & the Barbies után reggel elalvás, valójában az élet nem unalmas.

Esténként fáradtan hullani az ágyba, alvásra képtelenül, közben bekopog a mondat: kezdjetek szeretni. 32-jére megnézni a Mi kell a nőnek?-et, pontosan tudni mit jelet: „az ár, amit az önmegvalósításért fizetett az, hogy nem kap szerelmet”, az élet elgondolkodtató.

Erősnek lenni, minden körülmény ellenére, mégis élvezni a ritkás babázást, az ágyba kávét – alanyi jogon – önállóan, tudatosan élni, aztán hagyni, hogy a tudat elbújjon az ágy alá, s csak órák múltán kukucskáljon onnan elő, az élet ellentmondásos.

Látni, hogy másoknak összejön, boldog tudatlanságban úszkálva, valami langyos takonyban, amíg a kemény munka csak magányt és idegbajt szül, bár nem cserélnék mással, de az élet nem fair.

Elmélázni, hogy lehetne másként, csajosan, nyálasan, nyávogva, csak úgy ész nélkül, belelovalódva a legkisebb lehetőségbe is, elvetni a sulykot, ami sose kel ki, aztán mentegetőzni, nem gondoltam komolyan semmit, hagyni az érzéseket előre törni, kontroll nélkül, a holnapra, a másikra nem gondolni, az élet nem ösztön.

Hajnalban kelni, a szomszédoknak favágással jó reggelt kívánni, mert az élet kegyetlen. és én is.