XXXI. nem tudok hibázni – kármentés lvl 2. 2013-07-16 22:00:00

Ez a bejegyzés úgy indult, mint hatszázhetven másik. Azt terveztem, hogy készítek trappista sajtot.

Megvettem a túrót, tejet, s kissé a hét eseményeitől megviselve vasárnap hozzáláttam az alapanyagok összefőzésének, ami egyébként egyszerűnek tűnt.

Mondjuk, azt rögtön megállapítottam – mii??? vaj??? felkiáltás kíséretében -, hogy az összes alkotóelemmel ismét nem rendelkezem. Oda se neki, nem lesz olyan zsíros, attól még sajt a sajt, maybe next time.

Igen ám, de már a fél kilónyi túró egy liternyi tejjel való összevegyítése folyamán feltűnt, hogy amellett, hogy igen sima és homogén masszát kaptam, ez bizony úgy folyik, mintha fizetnének neki érte.

Sebaj! majd a szódabikarbóna meg a só ad a szájának!

Hádepersze, hogy nem. kb. egy óra kavarászás – mosás, teregetés, locsolás, macskaetetés – után éreztem, hogy itt valami tuti nem stimmt, hiszen a recept ragacsos, sűrű kulimászt emleget, a lábasomban lötymölődő cucc, pedig a legnagyobb jóindulattal is csak híg vanília pudingnak nevezhető.

Hirtelen ötlettől vezérelve dobtam bele még egy teáskanál szódát, aminek hatására kisebb habparty ugrott ki az edényből, de ügyesenokosan koordináltam a folyamot, igaz kicsit beleszédültem a kikéretdzkedő túróstej fújkálásába, de bent maradt, aminek bent kellett maradnia.

Elzártam, hagytam neki időt.

Nem értette a feladatot. Pedig úgy kikészítettem az apróra vágott kaprot, metélő hagymát- petrezselymet és kakukkfüvet, mint aki tudja mit csinál.

Mivel nem volt nehéz ráébrednem, hogy ezt a sajtot bizony nem fogjuk két pofára zabálni álló hétvégén, annyira meg nem megy jól, hogy 660 forintnyi alapanyagot csak úgy kidobjak az ablakon – még ha macska alatta is áll – így elővettem farzsebből a B tervet. Mert ugye az mindig van.

A katyvasz illata nagyon emlékeztetett a túrós pitéjére, állaga pedig a tejesére, ezért beleugrasztottam 4 marék!! – szigorúan! ilyen ideg és elmeállapotban majd biztos fogok méricskélni – lisztet, klasszul összekevertem – majd ebben a pillanatban jöttem rá: lehet nem ártott volna bele pölö margarin esetleg. Tojás nem volt, úgyhogy az végképp kimaradt. Beleöntöttem egy sütőpapíros, margarin darabkákkal megszórt tepsibe – értelem szerűen a papír fölé – a tetejére is hajítottam párat, megszórtam a fűszerekkel és szezámmaggal, egész gyengén meleg sütőbe raktam és vártam a nagy csodát.

Nem volt őszinte a bizakodásom, már láttam, ahogy a macsek szétpukkad, vagy ami még rosszabb sugárban ordítva hány, kis megkönnyebbülésemre egész kellemes illat szálldosott kis idő után.

Megsült, ilyen lett:

(Nem, nem ilyen, csak én, az überokos nem fotóztam le. Kénytelenek lesztek elhinni, hogy kinézett valahogy. )

Sós tejes-túrós pite, lehűtve, másnap, összeérve nagyon finom.

Májam megnőtt (nem csak a hétvégén elfogyasztott vörösbor mennyiségének köszönhetően), s megerősödött a gyanúm: így születnek az új receptek.