Tegnap ismét összehozott a Sors a férfinem azon fajtájával, amit csak úgy hívok: a rajongó.
Korábbi megfigyeléseimmel egyezően a szóban forgó illető is a következő jegyeket mutatta:
– kezdetben szótlanul csodálkozott rá: nő és beszél. Nevet és nevettet.
– ezt tetézte a felismerés: a beszélésen túl (viszonylag) értelmeseket mond, bár a komolyság nem sajátja.
– jó néhány percet igénybe vett mire le tudta venni a szemét a számról, s feltűnt neki: jéé, a néni össze van rajzolva!
– az eredetek firtatásakor előkerülő Dalai láma, szanszkrit és mantra szavak kissé megzavarják, de egyetért azzal: ma is tanult valami újat, bár kimondani nem nagyon tudja.
– a magánélet feszegetéséről lepattintó flegmaság csak olaj a tűzre, vérszemet kap és nyíltan vállalja: a fanod lett.
– a kegyelemdöfést az a kolléga által szállított infó adja, miszerint szeret és tud is főzni, bírja a piát.. egy darabig.
A fentiek után több kérdés már nincs is, kistányér szemeit nem veszi le rólam, akár égi tüneménynek is érezhetném magam, ha rutinos versenyzőként nem lennék tudatában annak, hogy ezek a pasik otthon a legnagyobb bojtos papucsok, nagy hang, kis teljesítmény, s ha nem lenne hozzájuk nőve, egyedül a farkukat sem találnák meg.
Egy darabig tűnhet kihívásnak vagy inkább missziónak az ilyen fickó felrázása, mondjuk így embert csinálni belőle, de idővel második anyucinak lenni, fogni a kezét, mutatni az utat, s remélni, hogy egyszer csak önálló lesz reménytelen és lehetetlen küldetéssé válik.
S még az is benne van a pakliban, hogy a kezdeti fejlődés elbizakodottá teszi, azt képzeli erre ő is képes, talál valakit, akit megtéveszt a kínkeservvel, hosszú idő után elért részeredmény, egy kis pártfogoltat, hogy igazán tökösnek érezze magát. Pedig ha valóban az lenne, nem kellene az önigazolás.
Igen, az alamuszi macska nagyot ugrik … és nagyon pofára is tud esni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: