XXI. „A kelleténél mindig nagyobb a szám” 2013-06-13 03:00:00

Egész friss az élmény, aludni nem fogok tudni, az biztos,

a zuhanyon és hajmosáson túl vagyok,

közben megjöttek a mondatok

(rímes vagyok, basszus) vagyis a hangok bele a fejembe – mi baj érhet? megírom.

A bizalmába fogadott valaki, aki ugyan 80+ra létezik, mégis kicsikét közelebb áll – én meg jól visszaéltem vele.

Bár relációnkra a „semmi jelentős” az állandó jelző, némileg indikálja a jelenlegi szitut, hogy viszonylag ritkán piperészkedem pótcselekvésként hajnali fél egykor – sajnos nem tudtam lemosni magamról ezt a fura érzést.

Nem ez az első alkalom, hogy vitába keveredtünk, ám most valahogy nem találtuk meg az oly hőn áhított nyugvópontot, s nem hogy nem jutottunk közös nevezőre, de még csak közelíteni sem kezdtek a nézőpontjaink.

Véleményt nyilvánítottam, free styleban, kicsit?? máshogy láttam és tettem volna a dolgokat – ami nem meglepő, hiszen szinte soha nem úgy csinálom a dolgokat, ahogyan mások  – ennek persze hangot is adtam.

Úgy éreztem feleslegesen gyúrjuk egymást, meggyőzés itt nem lesz, nem leszünk közelebb a megoldáshoz, a kulcs nem az én kezemben van. Szeretnék segíteni, de nem igazán tudok, meglátásaimmal pedig marhára nincsen kisegítve, legalábbis ezzel az előadásmóddal biztosan nem. Mint ahogy azzal sem, ha rávilágítok bizonyos hiányosságokra, vagy kevésbé ésszerű elemekre.

Tűz jegyű vagyok, parázs vitát eszem desszertnek, s annyi rutinra szert tettem már az évek során, hogy tudjam honnan nincs vissza, nem tanácsos tovább erőltetni a témát.

Ugyan megértő vagyok, bele tudom képzelni magam mások bőrébe, átérzem a helyzet nehézségét, még ha közvetlenül nem is érint, csak van az a pont, amikor ez már nem szempont…

Nem az én számból hangzott el, hogy de nem kell mindenkin segítenem – annak ellenére, hogy érzem a késztetést, ha „belsős” emberke az alany. Ennek tudható be, hogy bár senki nem kérte álláspontot foglaltam, habár egy senki vagyok, nincs sem jogom sem tisztem beleszólni más életébe és osztani az észt, racionális vonulattal, de igen, ez vagyok én: megtettem…

… és marhára nem értettem minek is vitatkozunk olyasmin, amit tuti nem én fogok tündérszárnyakon a felhők közül leereszkedve kis varázspálcámmal megoldani.

Utólag már nyilvánvaló, hogy a kapitulálásra tett kísérletembe kicsit több energiát kellet volna feccölnöm, ám valahogy tehetségemből most csak ennyi tellett, így tovább karatéztunk, verbálisan.

Folyománya pedig az lett, hogy egyoldalúan bontottam a vonalat, midőn (ismét) képtelen voltam megérteni azt, hogy vannak emberek, akik máshogy látják a világot, mint én – persze ez nem különösebben meglepő, majd 100% a találati arány.

A szokásos elbagatellizálás helyett a rövidre zárás tűnt a leghatékonyabb megoldásnak, bár egyáltalán nem jó, hogy ennyiben maradtunk, nem vagyok naiv és nem hiszek a mesékben, tudom, hogy nem fog visszahívni.

Tán egyszer lesz olyan is, hogy nyugodtan leszek képes tudomásul venni és leginkább elfogadni a tényt:

nem vagyunk egyformák, max. hasonlóak