Most egy kicsit deep lesz
Sokszor kívántam már, hogy bár lennék szőke és éppen csak gépelni tudó, üresfejű műcica (itt kérek utoljára elnézést a jelenlévőktől, nyilván Ti mindig kivételek vagytok, aki nem olvas, az meg így járt) s ne érezném azt, hogy nyílik megint a zsebemben a bicska (mert ugye az mindig van nálam).
Akkor talán nem hallottam volna meg egy elejtett mondatot, miszerint
– Hát minden fontosabb a munkánál?!
Figyelembe véve, hogy épp egy saját (úgy értem nem a testvéré vagy szomszédé, haverkomajóbaráté) gyerkőc iskolai bulanzséjáról volt szó, 16:15 táján, nekem ez nem is volt kérdés.
De épp lehetett volna délben vagy fél kettőkor, akkor is, számomra (bár ismét jelzem, nem vagyok kompetens) alap, hogy ha az elsős kislányom mókázására vagyok hivatalos, akkor ott leszek és kész. Mert ez (és még sok minden más) fontosabb a munkánál.
Ugyan megpróbáljuk élvezni, a lehetőségekhez képest, de nem csak melóból áll az élet. Vagyis sokszor úgy érezzük, és bele is sétálunk ennek a csapdájába – több munka több pénz kamuja – de saját tapasztalatból tudom, van élet a munka után is, csak észre kell venni.
Könnyen belefásul az ember a mindennapi taposómalomba, még ha vannak is élvezetesebb részei, találni kell – kellene – valamit, ami feloldja ezt a monotonitást. Végtére is 8-10 akárhány órán keresztül csináljuk ugyanazt.
Az, hogy sokan ennél nem látnak tovább, alapjában véve marhára nem tudna érdekelni, ha nem épp ők keserítenék meg az életemet. Meg a Tiédet is – valahogy biztos vagyok benne, hogy egyetlen példány sem olvassa ezt 🙂
Amíg ők minden aggály nélkül, de sajnos akkurátusan – ha másban impotensek is, ebbe vetik bele magukat mindennél kitartóbban – addig a szenvedő és – és lássuk be innen ered a probléma – gondolkodó fél egészen nagyot szív. Mert olyanná válik, mint forró nap után éjjel az üveg: rajta csapódik le, ami egész nap/héten/hónapban/évek alatt emberünkben felgyülemlett.
Ezek a valaha szépreményű és sokszor kívülről egészen „jól menő” pácientúrák valamiben mégiscsak nagy hiányt szenvednek, mert folyamatosan kompenzálnak. Azért cseszegetnek egész nap, azért kell elviselni az ő tetteik folyományát másnak, mert ettől elégedettek. Megvan a sikerélmény, tetszeleghetnek maguknak abban a színben, hogy jól csináltak valamit. Kár, hogy ez csak egy nagy lufi, ami azonnal kipukkad, ha kicsit bekukkantunk a függöny mögé, kicsit rávillantunk az emberi viszonyok nevű fiókocskára. Itt természetesen a saját magukkal való viszonyt sem árt figyelembe venni. Ismerjük a mondást, fejétől bűzlik a hal, itt is érvényes, vastagon.
Az abszolút fantáziátlanság újra csak megbosszulja magát, ezért is idéztem Murakami Harukit, mert itt is csak érvényes, ezek az egyszerű elmék képtelenek beleképzelni magukat, akár csak egyetlen pillanatra is annak a bőrébe, akinek éppen keresztbe tesznek. Egyszer például azt kaptam indoklásul egy nem kellemes tett elemzése után, hogy „Fel sem merült bennem…” persze, mert egyszer sem nézted azt, mi lesz velem, a másikkal.
Csőlátás, csak az énénénénén, végtelen önzés, amit csak erősítenek az okos marketingesek (éljen a szakma és a pszihomókia) a különböző csatornákon, mert igen, így lehet eladni. Bármit. A szemetet is. Mert megérdemled, ugye.
Egyre ritkábban találkozom azokkal, akik ismerik, és felismerik a tényt: aranyozd be a szart, de az akkor is szar marad.
Kényelmesebb nem nézni a másik EMBERT, de egy idő után rutinná válik. A családunk is emberekből áll és igen, van olyan, hogy a saját lányunk nem köszön reggel. Ezt aztán kompenzálni kell, majd megmutatom, hogy itt úúúgy tisztelnek, mint az állat és az van amit mondok!! – amit nem tudok eléri a gyerekemnél, mert ő anyagilag nem úgy függ tőlem, mint az alkalmazottam. És milyen szép, ismét beszállunk a mókuskerékbe.
Vajon hány alkalmazásban álló nem hagyná ott a munkahelyét azonnal, ha tehetné? És hányan vagyunk vele úgy, hogy nem maga a munka a gond, nem a sok és szerteágazó, sokszor problémás teendők? hanem az ember, aki dirigál…ni próbál, több kevesebb sikerrel.
És ez az ember a nap végén autóba száll, indul haza. Ez esetek 90%-ban találkozom vele. Maradék 10% azok a szombatok, amikor én dolgozom, ő meg nem. A vezetési stílus (már ha ezt annak lehet nevezni) röviden: vigyázzon a másik, ha nem akar megdögleni.
Világítás nélkül, akár szürkületben is, hisz ő lát. Index nélküli előzés, ő tudja merre megy. Nézni, ahogyan kúszik felfelé a sebességmérő mutatója, ez igazán 100 km/h felett izgi (lehet már csak ettől áll fel), a 90 csak a többiekre vonatkozik, van légzsák és jók a fékek is (hisz van néhány ember, aki kitermelte a mercire/bömösre/lexusra/subarura valót. Közben kicsit beledöglött, de kit érdekel? majd felveszek másikat).
Ezzel a tudattal hajtja majd álomra fejét, miután elétették a vacsorát, kettő mondatot beszélt a gyerekeivel, akikre sosem figyel eléggé, de társaságban mindig ő a mintaapa, még az is lehet, hogy szentel némi időt a feleségének, mielőtt elalszik, hiszen milyen sokat dolgozott ma is … azon, hogy több ember napját tönkre tegye. Akik persze az idő múlásával egyre inkább felvérteződnek és ellenállóbbak lesznek, ezért újabb trükkök kieszelése tölti be utolsó perceit, amíg álomtalan és nem túl pihentető alvás után reggel ismét csatába indul ellenük.
Még nem ismerte fel, hogy nem a világ és az emberek ellen és velük szemben kell élni, hanem együtt velük, mert úgy könnyebb és sokkal nyugalmasabb is. Hiába no, pénzért bármit, emberélet nem számít.
Alapjában véve sajnálom őket. Már soha nem fognak tudni ebből kiszakadni, hacsak nem jön egy szívroham, egy közlekedési baleset (amiben ők húzzák a rövidebbet) vagy rá nem döbbennek arra, hogy így bizony nagyon egyedül maradnak, még ha effektíve nem is.
Valaha közéjük akartam tartozni. Igen, bevallom. Azt szerettem volna, ha mindent megengedhetek magamnak, amit csak akarok, pénz nem számít.
És tényleg így van, pénz nem számít (de jó, ha van), emberséget nem árulnak sehol.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: