Talán a napokban felhalmozódott rózsaszín-mennyiség miatt (ma túrós csigát készítettem, mind a tészta mind a túróstöltelék flamingószínben pompázott, remélem, hamarosan elfogy a maradék fondant), de egészen masszív fejfájás gyötör néhány órája.

Bodzaszörp palackozás közben tört rám és annak ellenére, hogy aludtam is valamennyit, nem hagyott el, már egy Aspirinen is túl vagyok, de még mindig ragaszkodik hozzám. Ha ehhez hozzáteszem még azt is, hogy szinte egész nap esett az eső , ezért nem tudtam elmenni bringázni sem, túl sok energiám nem volt valami marha tartalmasat alkotni.

Vagyis  tettem egy gyatra lépést ismét a dalszövegírás igen rögös útján, bár ha őszinte akarok lenni, még csak azon a földútpadkán vagyok, ami a felhajtósávhoz vezet, ami az útra visz… vagyis a határban sem…

Miután lemondtam arról, hogy bármilyen aktivitást végzek (vagyis ma nem lesz edzés sem, totálisan maga alá gyűr a fejfájat, pedig ezt azért más is megtehetné, ám egyébként) a csatornák közötti cruisingolás közben beleakadtam egy riportba egy emberkéről, aki 700-szor!!!! lefutotta a maratont. Saját bevallása szerint azért, mert ha egy mai gyereknek azt mondják, ugyan ugorj már le a boltba hozzál valamit, 300 méter az egész, akkor nem képes rá, de majd jól mondják neki, bezzeg Csukrán Mihály 700 maratont lefutott. (tessék rászánni az időt, guglibácsi egészen sok találatod felad).

Annak ellenére, hogy valaha boxoló volt – ez látszott az orrán erősen –  a fejét nem nagyon verték szét, mert nagy gondolatok születtek benne. pl. az, hogy csinált egy „edző udvart” gyerekeknek, ahol boxolhatnak, focizhatnak, súlyt emelhetnek és leginkább levezethetik fölös energiáikat.

Valahogy egyre gyakrabban előkerül a sport szeretete és annak a gyerekekbe való belenevelése, amit pont fontosnak tartok én is, annak ellenére, hogy inkompetens vagyok. Egyre jobban érzem a saját bőrömön, hogy mennyire jó az, ha valaki megtalálja azt a mozgásformát, amit szeret.

Ezt ma osztotta meg egy futós ismerősöm, épp ide vág és igen, motivál.

Ha nem repülhetsz, akkor fuss! Ha nem futhatsz, akkor sétálj! Ha nem sétálhatsz, mássz! De bármit is teszel, haladnod kell előre!

“If you can’t fly then run, if you can’t run then walk, if you can’t walk then crawl, but whatever you do you have to keep moving forward.”

(Ifjabb dr. Martin Luther King)

Mindezek után felcsatoltam a lábsúlyaimat és igenis megcsináltam azt a penzumot, amit kihagytam pénteken és majdnem ma is. És ugyan a búrám még fáj, de nem lett rosszabb, érzem, hogy még élek.

Kiegészítés:

Fent említettem a szövegírás rögös útját, amit még csak egészen távolról nézegetek (annyira messze van, hogy szinte Dragunov optikai irányzék kell hozzá), ám valami titokzatos erő mégis arra késztet embereket, sőt zenészeket!!, hogy arra kérjenek, menjek csak tovább – aztán hátha egyszer ráteszem a kis lábam 🙂