Nem vagyok egy mimózalélek, ez asszem már fel tűnt – vagy ennyi firka után már kellett volna… a most megzengett események azonban kissé?? próbára teszik toleranciára való képességemet – ez mondjuk nem sok van – és a türelmemet is – ezen a téren azért lényegesen fejlődtem – de erőst érzem a késztetést, hogy felhívjam a páciens figyelmét arra, hogy érzésem szerint túl közel kíván kerülni s ezt nagyon nem kívánom, mivel nem családnak jöttem ide, hanem bérlőnek, vagyis hagyjon a picsába. Ezt egyelőre pusztán anyagi okokból nem tettem meg, de nagyon rezeg a léc.
A szitu:
Albérletben héderelünk, innen egyenesen következik, hogy van főbérlő. Jelen esetben fönti bérlő, ugyanis egy szinttel felettünk lakik, ami épp elég messze lenne a távolságtartáshoz, de emberünk valahogy inkább közelséget szeretne tartani. Itt merül fel: mekkora lehet a baj, ha éppen hozzám szeretne közelebb keveredni…?? s lássuk be elég rosszul operál, hiszen általában káposzta és/vagy zöldség levessel kínál, ami nem kifejezetten az a kultúrkör, ami különösebben megmozgatna. Na jó, ő pálinkával is valószínűleg hiába próbálkozna.
Ezzel viszont a legváratlanabb pillanatokban képes betámadni, napszaktól, időjárástól függetlenül, igaz december 24-én halászlével kínált, de érthető módon nem kívántam velük ebédelni. Ezt nem befolyásolta a tény, hogy éppen oldalast sütögettem, de erőst összekapcsolódott azzal, hogy ha eddig nem kívántam közösködni, akkor ezt nem pont az ünnepek alkalmából fogom elkezdeni.
Picit azért lefagytam, amikor kopogás és minden előzetes bejelentés nélkül bekukkantott az ajtón s bekérdezett:
– Na, teljes a káosz?
Ez mindössze azért hatott rám sokkolóan, mert éppen egy perccel azelőtt jutottam arra, hogy nah, csak be tudok fejezni mindent, amit kitaláltam.
Úgy tűnik ez nem ment át, igaz éppen csak cakk-pakkra össze volt már pakolva, kitakarítottam és ugye pont sütögettem. Nem biztos, hogy ezt más zűrzavarnak tekintené… meg egyébként is, a zsenik átlátnak a káoszon.
Negatív hozzáállásomon az sem javított, amikor kifelé a járdá(nk)ról sót sepregetvén – köszönjük szépen, majd közlekedünk négykézláb megint, ha lefagy – elkurjantotta magát:
– Minket nem zavar a Karácsony!– Nos, engem sem, de hagy legyek már azzal, akivel én akarok. Legalább most… s tán telik annyira a kis buta fejemtől, hogy készítek némi eleséget, ha már végre itthon lehetek egy kicsit.
Ez a kis megmozdulás nem lenne olyan borzasztó, mondjuk, hogy csak kedves akar lenni – vagy sok a felesleges kaja, de ha hozzá vesszük a korábbi komponenseket, már tényleg kezdek besokallni. Az első alkalommal – még gyanútlan voltam – ugyanis gyakorlatilag, mint a Tisza vágtatott a lakáson át, törte át az állványt, száradó ruhákkal együtt, miközben arról érdeklődött, hogy tudom-e melyik a termosztát, mert ő most ezt bizony megvizualizálja.
Döbbenetemben csak annyit kérdeztem vissza, hogy:
– Az, ami úgy néz ki, mint egy termosztát?? – Nem lettem népszerű, de legalább így olyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett. Ekkor még úgy voltam a dologgal, hogy tiszta hülye, aki nem normális.
Csak sajnos ezzel nem szűnt meg az ad hoc jellegű látogatások és meghívások sora. Az, hogy este hazafelé sétálva kocsival felvettek, s míg haza értünk – kb. 3 perc – beszúrta a következő kedves kis megjegyzést:
– Van előre bepácolt csirkemell és steak burgonya – krumpli az wazzeg csak nem tudjátok itt a városban minek mi a neve – és ha feljöttök este, akkor lesz vacsora mire hazaér…
– Azért vacsora e nélkül is lesz
mire hazaér…
Ennyiben maradtunk.
Az, hogy lelki segély tanácsadásra van szükség random és s.o.s jelleggel egy 60+-os pasinál valahogy nem kifejezetten my cup of tea, s midőn egyszer szintén bejelentés és hívás nélkül beállított, így summáztuk a helyzetet:
– Nem értem én a nőket!
– Nem vagy velem kisegítve, mert én sem.
Mivel ezzel nem jutottunk előbbre, felajánlotta, hogy esetleg felmehetnék, és megnézhetném, mi bűzlik a hűtőjében… Uhh de jó, hogy épp nem dolgozom, s pont takarítónőre van szükség.. bár igazából kukásokra lett volna.
Ugyanis a kettő napja lepattant néni hiánya nem indokolta a több hete a hűtőben tenyésző miazmákat és az általam penészként beazonosított létformákat. Viszont így volt alkalmam találkozni a fent említett kelkápilevessel vagy legalábbis, ami annak indult, s a wc csészében kötött ki. Már értem miért voltak a buzgó invitálások, sok volt a felesleg.. köszike!
A hűtő rohamosan ürült, bár akadt pár valaha volt zöldség, ami visszatoloncolásra lett ítélve, de olyan is, ami felajánlásra került, mondván majd készítek belőle egy rizottót. Érdekes felvetés, hiszen nincs is otthon rizs, de kaptam azt is, s még tök gyanútlanul el is fogadtam.. nem lesz több ilyen.
Ugyanis azzal a mondattal a fülemben léptem ki az ajtón –enyhén menekülés jelleggel
– … és ha készen lesz és én is kapok belőle az nagyon jó lesz. …jó, hogy szóltál előre. Figyelembe véve, hogy két nap múlva elutazott túl sok lehetőség nem volt, mikorra is tervezte ezt a „kapást”. Túl lettem rajta, bár nem tettem nagyon oda magam, mert a végén még rászokik (ő is) a konyhámra.
Az, hogy egy reggel benyitott és közölte, hogy össze kell szedni a kutyakakát, jó reggelt! biztosan csak nekem furcsa, mint ahogyan az is, hogy azt nem sikerült meghatározni merre is van a tetthely, így felderítésre indultam, s megbeszéltem a blökivel: ezen túl őrjárat is lesz, mert nem képes bejelenteni: Anya, kakiltam!
De ez még mindig nem az volt, ami betette a kiskaput, az ugyanis ma történt.
Szombat lévén nem kapkodtam el a felkelést, s mivel egyedül voltam a kutyussal okosan kitaláltam: először megfürdetem őt, aztán kitakarítom a fürdőt s végül a zuhany alá penderedek én is.
Kutyekfürcsin túl voltunk, már száraz szőrrel, boldogan krúzingolt a lakásban, én pedig nekifogtam a fürdő vízkövetlenítésének.
Már néhány ideje tettem-vettem, amikor is bár a külső tömör fa ajtót is magunkra csuktam, üvegfelületen koppanást hallottam s mire megfordultam már ott is állt talpig fürdőköpenyben, s vígan jelezte kiengedi a kutyát, mert tegnap is volt kanis merga-incidens – ezt ő onnan tudja, hogy bár van kulcsa az ajtóhoz mégis az ablakon!!! keresztül közlekedve jutott be a lakásba, hogy beengedje a TV szerelőt – gondolom volt egy fajta feje a srácnak miután előszedte a kulcsot…
Nem tartottam jó ötletnek, sem a kiengedést, sem magát a jelenlétet, ez biztosan érezhető volt a hangomon is, ebben a mondatban hallatva:
– Nem kéne, most fürdettem meg… – odakint meg mínuszok, ha nem tűnt volna fel.
Ez pusztán azért volt érdekes helyzet, mert egyrészt nem nagy estélyiben szoktam puceválni, s éppen ezért kis felső, kis tanga kombót viseltem – de így sem fáztam, van némi indokolatlan túlfűtöttség a vizesblokkban – másrészt egészen önállóan tudjuk a kutyus igényeit figyelemmel tartani nélküle is. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy bár nem vagyok szégyenlő,. de nem kifejezetten neki akartam bevillantani jó kis seggemet… de legalább jó napja lett, ilyet mostanában biztos nem látott és milyen szép, hogy most már akkor is zárom az ajtót, ha itthon vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: